Transzgenerációs minták, valóban öröklődhetnek a traumáink?

Az utóbbi években egyre többen kutatják és egyre nagyobb figyelmet kap a transzgenerációs öröklés. Röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy az ember tapasztalatai, érzései, traumái a géneken keresztül az utódokban is megjelennek.

Az epigenetikus öröklés egyik legvitatottabb, ugyanakkor legérdekesebb területe az érzelmi állapotok öröklődése. Ilyen például a félelem a depresszióra való hajlam, a szorongás.

Ezeknek a lelki állapotoknak a feldolgozásában  nem elég a saját gyerekkorunkba leásnunk azért, hogy megértsük és aztán kemény munkával „átprogramozzuk” jelenlegi működéseinket, viselkedésünket, hanem akár többgenerációnyi visszatekintést is kell végeznünk.

Egy egyszerű hasonlat arra, hogyan működik az epigenetikus öröklés:

Képzeljünk el egy jegyzetfüzetet, aminek az  első oldalára tollal jól láthatóan felírunk valamit, majd kitépjük a lapot és magunkkal visszük. A következő lap tisztának tűnik, de  belevésődve látszik minden, amit az előző lapra írtunk. Ha elég erősen nyomtuk rá a tollat (ha elég mély volt az érzelem), akkor még a következő lapokon is nyomot hagy az üzenet.

Persze hiba lenne minden lelki problémánk miatt az őseinket hibáztatni. Saját életünk eseményei is sodorhatnak minket magányosság, depresszió vagy szorongás felé, de érdemes ilyenkor elgondolkodni, hogy ezek valóban a mi érzéseink vagy egy generációkon átívelő trauma aktív részesei vagyunk? Ez nem megy egyik napról a másikra. Ismernünk kell hozzá elődeink életét, tapasztalatait, gyermekkori élményeiket, traumáikat.