Ez a hely szinte ugyanolyan, mint Szantorini – csak üres

Létezik egy görög sziget, amely Szantorini vakító fehérségét és vulkanikus drámáját kínálja, de a fojtogató embertömeg és a csillagászati árak nélkül.

Szantorini neve évtizedek óta összefonódott a luxussal és a romantikával; a kaldera peremére épült, kék kupolás templomok és a világhírű naplemente az 1970-es évek óta a bakancslisták állandó szereplője. A sziget különlegességét a Krisztus előtt 1600 körül bekövetkezett hatalmas vulkánkitörés adja, amely létrehozta a függőleges sziklafalakat és a mélykék tengert, ám a népszerűségnek ára lett. Mára a sziget szinte élhetetlenül zsúfolttá vált: a szűk utcákon hömpölygő turistahad és a szelfibotok erdeje sokak számára pont a görög életérzés lényegét, a nyugalmat veszi el.

Szerencsére a Kükládok szigetcsoportja rejt egy csiszolatlan gyémántot, amely szinte megszólalásig hasonlít nagytestvérére: ez Milosz. A Szantorinitől északnyugatra fekvő sziget szintén vulkanikus eredetű, így tájai legalább annyira drámaiak és változatosak. Milosz az utóbbi években kezdett csak felkerülni a radarképernyőkre, így még megőrizte autentikus báját. Itt nem a luxusszállodák végtelen sora, hanem a színesre festett ajtajú halászházak, az úgynevezett „szirmák” és a kristálytiszta, türkizkék öblök határozzák meg a látképet.

A sziget legnagyobb vonzereje kétségkívül a Szarakiniko strand, amely fehér, simára csiszolt vulkáni kőzeteivel leginkább egy holdbéli tájra emlékeztet, és fotókon gyakran össze is tévesztik Szantorinivel. Miloszra eljutni is egyszerűbb, mint hinnénk: Athénból belföldi repülőjárattal vagy komppal is megközelíthető, utóbbi esetben a kaland már a tengeren elkezdődik. Az árak itt még jóval barátságosabbak, mint a felkapott szomszédoknál, a látnivalók pedig lenyűgözőek: a Kleftiko barlangjai között hajózva kalózok nyomában járhatunk, Plaka falujában pedig ugyanúgy élvezhetjük a naplementét a fehér házak között, mint Oiában – csak éppen jut hely nekünk is a kilátónál.